A HBOT története
A
nyomás alatt álló levegő belélegeztetését már háromszáz éve
alkalmazzák jótékony hatásáért. Elsőként állítólag egy brit
orvos, Henshaw használta a terápiát 1664-ben, amikor egy domiciliumnak
nevezett helyiségben sűrített levegőt alkalmazott. Henshaw
megfigyelése szerint a kezelés serkentette az emésztést és
a légzést.
A
nyomás szervezetre gyakorolt hatásáról legelőször a búvárok
számoltak be, mivel a vízfelszín alatt a nyomás a mélységgel
együtt nő (ld. még "A HBOT és kutatásának szakkifejezései"
oldalon). A HBOT-t ezért főként azoknak a nehézségeknek az
enyhítésére fejlesztették ki, amelyekkel a búvároknak szembe
kell nézniük.
A
két legjelentősebb búvárbetegség a légembólia és a dekompressziós
betegség. A búvárok sűrített levegőt lélegeznek be, amelynek
78%-a nitrogén. A búvár merülése közben mind a sűrített levegőben
lévő oxigén, mind a nitrogén feloldódik a vérben. Minél több
időt tölt a búvár megnövelt nyomáson, annál nagyobb mennyiségű
gáz oldódik a vérében. Amíg a búvár ezen a nyomáson marad,
a gáz oldott állapotban marad, és nem áll fenn veszély.
Ha
a búvár úgy emelkedik a felszín felé, hogy közben visszatartja
lélegzetét, tüdeje túlságosan kitágulhat, sérülések érhetik,
és gázbuborékokat juttathat a véráramba. Ezek a buborékok
megakadályozhatják, hogy a vér eljusson bizonyos területekre
a búvár szervezetében. Ez elsősorban az agyban veszélyes,
ahol a vérellátás zavara súlyos szövetkárosodáshoz vezethet,
ami akár halált is okozhat. Ezeket a buborékokat nevezik légembóliának.
A
buborékok akkor is létrejöhetnek, ha a búvár megfelelő légzést
végez. Ez olyan esetekben fordulhat elő, ha a szervezetben
nagy mennyiségű gáz oldódott fel, és a búvár túl gyorsan emelkedik
a felszín felé (vagyis rövidebb idő alatt, mint amennyi elegendő
lenne ahhoz, hogy a gáz a tüdőbe kerüljön). Ezt a fajta buborékképződést
nevezik dekompressziós betegségnek, más néven keszonbetegségnek.
A
légembólia és a dekompressziós betegség kezelésének egyedüli
módja a hiperbárikus kamra alkalmazása, amelynek során a gázbuborékok
ismét oldott állapotba kerülnek a szervezetben. Ezután a gáz
a tüdőn keresztül távozhat a szervezetből a kamra nyomásának
lassú, kontrollált csökkentése mellett.
A
tizennyolcadik és tizenkilencedik században angol, francia
és holland kutatók számos kísérletet végeztek különféle búváreszközök
segítségével, a megnövelt nyomás alatt álló oxigén használata
a sport- és a katonai búvárkodásban azonban csak 1935-ben
kezdődött meg. A haditengerészet szakemberei végül világszerte
felismerték, hogy a túlnyomás növelheti a búvárok dekompressziójának
biztonságát. Miután kutatásokat végeztek a területen, javaslatok
születtek a növelt nyomású oxigén alkalmazására a dekompressziós
betegség kezelésében. Ennek eredményeképpen az oxigén használata
az 1940-es években részévé vált az Egyesült Államok Haditengerészeténél
előírt dekompressziós eljárásnak. A második világháborúban
a magaslati betegség kezelésében is tanulmányozták a módszer
hatékonyságát.
A
dekompressziós betegség vizsgálata alapozta meg a terápia
egyéb területeken való bevezetésére tett kísérleteket. A HBOT-t
egyre több betegség kezelésére próbálták alkalmazni. Az 1960-as
években számos szakember jelentette ki, hogy a terápia hatékony
egyes folyamatok, például az időskori szenilitás és a kopaszodás
lassítására. Ezeknek az állításoknak a többsége nem állta
ki a szigorú tudományos megítélés próbáját, de a mai napig
egyre több olyan alkalmazási területet találnak, ahol a HBOT
jótékony hatása kettős vak kereszt-vizsgálatok (double-blind
crossover) és esettanulmányok segítségével is bizonyítható.
